Szerelem és más gyomorbántalmak

Körülmények

2013.07.12.

Tegnap elkísértem leánykámat a Szabad családhoz. Már az odaúton is éreztük, hogy kezd feltámadni a szél, de visszafelé egészen erős lett. Szeretem a szelet: kitakarít. Csak jön, átjár, és magával visz mindent, aminek nincs elég erős gyökere. Tegnap este is így történt.
Még zakatolt bennem a konferencia élménye, mások emlékei az én új lelkesedésemmel keverten, a tettrekészség és a túl sok lehetőség bénító érzésével, miközben Bocelli az MP3-ból torkaszakadtából énekelte a Canto Della Terrát. Az erős szél keresztülhatolt az ingemen, körülölelt és bekopogott a fogaimon. Megérkezett hozzám, és elvitt mindent. Csak egy magot hagyott ott, melyet talán Isten hintett el anélkül, hogy észrevettem volna... mások álmairól.
Már tudtam, mit kell tennem, vacogott bennem a boldogság. Tökéletes pillanat volt: agyonfagyva a zajos körúti villamosmegállóban, egy kettétörött kuka mellett. Mégis tökéletes. Mert a sorsdöntő pillanatokban a körülmények nem számítanak.

Ha valaki érti a szakmáját

2013.08.21.

Néhány hete, mikor épp a hentesnél jártam a szokásosnál is szórakozottabb voltam, és sikerült minden előzetes figyelmeztetés nélkül felkiáltanom:
- Jajj, de örülök! Maga a kedvenc hentesem! - a hentest igencsak sikerült meglepnem ezzel.
- Igeeen? Akkor én is örülök kegyednek!
Éreztem, hogy némi magyarázatra szorul a túlzott lelkesedés, de folyamatosan rontottam a helyzeten.
- Tudja, azon látom, hogy öregszem, hogy egyre idősebb henteseket kell keresnem a friss húsért. De magától mindig szépet kapok.
- Hát pedig magácska minden csak nem öreg!
- Tudom én, valahogy mégis nehéz szép húst kapni...
- Mondja akkor, mit adjak!
- Szeretnék egy kiló csirkeszárnyat, meg egy csirkemellet!
- Aztán mi lesz belőle? 
- A szárnyból kentucky sok salátával, a mellből meg curry.
- Hmmm. Mehetek vacsorára? 
- Nem hiszem! Az uram nem örülne!
- Nincs magának ura! - mosolygott a hentes hamiskásan.
- Honnan tudja? - csodálkoztam.
- Ahol ennyi hús fogy hétvégén, ott nincs ember a háznál!
- Akkor jöjjön vacsorára, csak meg ne bánja!
- Ugyan m'ért bánnám meg?
- Mert ha a vacsorához magának kell hozni a húst, az bizony sokba fog kerülni! És ha még csak pénzbe kerülne!

Így váltunk el egymástól. Én azóta sem várom vacsorára, a hentes meg azóta sem jön. De minden alkalommal a legszebb húst kapom, ő meg a leghűségesebb vásárlót. Mindketten jól járunk!

Pedig a történet csak annyi, hogy a pult két oldalán emberszámba vettük egymást...

A szív hazárdjátéka

2013.09.09.

Amikor járni tanultam, rendíthetetlenül cipeltem magammal a műanyag lavórt. Valamiért abban a doxában ringattam magam, hogy stabilan kapaszkodom valamibe, ami megtart, megvéd és biztonságot nyújt. Az, hogy időnként elbotlottam, és fejjel beleestem, semmit sem vont le az elméletből. Mondhatnánk, hogy csak a kor hozta, hiszen kicsi voltam, vagy a genetika, mert az azóta eltelt évek ezen nem sokat változtattak. De inkább azt hiszem valami kollektív rettegés attól, hogy sérülhetünk. 

És amikor a szívet kell kockáztatni, ugyanolyan nehéz a lavórt elengedni, mint az első lépéseknél. Mi lesz, ha újra megsérül a szívünk? Mi lesz, ha olyan sérülés éri, ami sohasem gyógyul be, vagy aminek életünk végéig fizethetjük az árát. A szív a legrosszabb hazárdjátékos. Képes mindent feltenni egyetlen számra, de csak akkor, ha valaki írásban garantálja, hogy a golyó annál a számnál fog megállni. Mindent akar, kockázat nélkül. Játék nélkül... meglepetés nélkül...

Ha a szívünkön múlna, Las Vegas helyett ma is az ördögszekerek fogócskáznának...

Vírusok

Furcsán új szelek járnak idén ősszel. Nyugtalanító mégis szívmelengető, meleg szél és késői levélhullás… mindenféle vírusok melegágya. Azt hittem, felkészültem. Lepucoltattam és vírustalanítottam a számítógépemet, és lelkesen szedem a C-vitamint. Teljes fegyverzetben a támadó vírusok ellen. Mégsem voltam elég óvatos.

Most lángol az arcom, émelyeg a gyomrom, és forog velem a világ. További különös mellékhatás a letörölhetetlen vigyor és a folytonos dúdolgatás… Az őrületbe kergetem vele szegény, kevésbé jó hallással, de remek ízléssel megáldott leánykámat. Nem szokott hozzá, hogy használhatatlan vagyok. Ráadásul a számítógép is az. Mindkettőnkön messziről virít a felirat: „system error”!

Minden hiába.

Vannak vírusok, melyek nemcsak kivédhetetlenek, de hazavágják az egész rendszert. Olyan vírusok ezek, melyek ellen egy informatikus is tehetetlen. Csak széttárja a kezét, és mosolyogva dől hátra.
Úgy tűnik, nem bánja…
 

Falak

„A nőt az a hamis hiedelme sebezheti, hogy nem érdemli meg, hogy szeressék . (…) A tudatalatti mélyén rejtőző értéktelenség érzése miatt fél attól, ha másokra van szüksége. Mindig attól tart, hogy nem fogják szeretni, segíteni.” (John Gray, Ph.D.)

Meggyőződésem volt, hogy ez az én egyéni küzdelmem, és szégyelltem beszélni róla. Ezért is lepett meg annyira, mikor nyomtatásban láttam, és rádöbbentem, hogy ez valamiféle kollektív antropológiai örökség. A magam részéről ezek a gondolatok építőkövek voltak, melyeket egymásra hordva falat húztam magam köré. Olyan falat, mely megvéd, még az elzárás árán is. És évek munkájával a fal elég erős lett ahhoz, hogy ne engedjen be senkit. Miért is kellett volna? Nem volt szükségem senkire, legfőképpen arra nem, hogy azon kelljen gondolkodnom, vajon elég szerethető vagyok-e.

Isten volt az első, aki nem hagyta magát kizárni. Pedig elég keményen próbálkoztam vele is. Vagy inkább ellene. Hátat fordítottam. Eltaszítottam. Mégis kimutatta mennyire szeret. Apró lépésenként jutottunk el oda, hogy mérhetetlen hálával tudom Őt viszont szeretni.

„Az embert saját bolondsága vezeti félre, mégis az Úr ellen zúgolódik a szíve.” (Példabeszédek 19:3)

Amilyen sok időbe telt felépíteni a falat, ugyanannyiba került belátni ezt. De sikerült. A szívem nem zúgolódott tovább. Ketten voltunk, és az Úr nem kérdezte, el tudom-e fogadni mindazt a jót, amit nekem szán. Csak adott és adott, amíg hozzá nem szoktam, hogy nem kell kiérdemelnem. És amikor azt gondoltam, hogy többet már nem is kaphatok, újabb ajándékkal lepett meg.

A tenyerembe tette egy különleges férfi lelkét, és enyémet az övébe. Nem tudtam elhinni. Lopva meg kellett nézzem, meg van-e még. De ahogy a barátságunk épül, egyre ritkábban kell kinyitnom a kezem. A körmöm is kevésbé vájom a húsomba. Nem szorítom. A bizonyosság, hogy még mindig a tenyeremben tartom, Istenben van.

„Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Példabeszédek 3:5-6)

A visegrádi vár falát elnézve Isten megtanított valamire. Bármennyire félek, vagy bármennyire igyekszem, nem tudom magamat megvédeni. Nincs az a fal, melyen a szeretet ne tudna magának utat törni. Viszont mindennél jobban bízhatok abban, hogy az Úr megvédelmezi a szívemet.

Ott, a Fellegvárban minden kő a helyén maradt. Egy fal mégis leomlott…