Boróngolás

Hang(szín)zavar

2013.07.31.

Tegnap késő este volt egy felejthetetlen beszélgetésünk a leánykámmal. Jézustól indultunk, és valahogy eljutottunk a jellemvonásokig.

Boró: Anya, úgy utálom, hogy mások előtt idétlenül viselkedsz.
Én: Ezt hogy érted?
Boró: Bárgyú vicceid vannak. Meg ha gyerekek vannak a közeledben, vagy olyan valaki, aki fontos neked, elkezdesz magasabb hangon beszélni. A nyúllal is ezt csinálod. Gügyögős a hangod!
Én: De hát nem is gügyögök!
Boró: Nem, csak olyan a hangod. Magasabb! Idétlen.
Én: Ez miért probléma? Neked is magasabb a hangod a suliban. Meg pattogósabban is beszélsz.
Boró: Igen, de veled ellentétben én legalább tudom magamról, hogy megfelelési kényszerem van.
(Egy ideig nem kaptam levegőt...)
Én: És miért gondolod ezt magadról?
Boró: Mert ez az igazság. De ne aggódjál! Így hogy tudom, legalább küzdhetek ellene. Neked is kellene!

Ennyi. És még nincs tizenhárom! 
Átköltözhetnék valakihez a következő tíz évre? 

Megfigyelés alatt...

2013.09.18.

Valamelyik nap jöttem be a konyhából könny-áztatva, hüppögve. Még rá is tettem egy lapáttal, hogy "milyen szomorú vagyok!". Boró rám nézett, bal szemöldökét megemelte, és minden együttérzés nélkül annyit kérdezett:
- Mi van, hagymát pucoltál?
- Azt. Honnan tudtad?
- Ha valami bajod van, csöndben szoktak potyogni a könnyeid. Esetleg megjegyzed, hogy mennyire szeretsz. Ilyen hangosan csak a hagyma bőg belőled...                              

Szerepcsere

2013.09.23.

Pénteken dicsőítő koncerten voltam. Boró nem akart velem jönni, maradt inkább otthon. Megígértem, hogy sietek, tíz után kicsivel hazaérek. Nincs gond, könyv nála, telefon nálam, koncert a lakástól kb. 5 percre. Mikor hazaértem (a megbeszélt időre) Boró csípőre vágott kézzel fogadott.

Boró: -Te meg hol a csudába voltál? Ilyenkor kell hazajönni?

Én: (kissé megszeppenve) - Dehát ezt beszéltük meg...

Boró: - És különben is, minek van neked telefonod? Háromszor hívtalak, küldtem sms-t! 

(Nézem a telefont, hívások néhány perce, sűrűn egymás után. Akkor már hazafelé tartottam, nyilván nem hallottam az utcazajtól.)

Én: - Épp most kerestél... itthon is vagyok.

Boró: - Nem erről van szó. Kerestelek, és nem vetted fel! Tudod, hogy ez milyen érzés?

(Áááááá, fogalmam sincs! Kamasz leánykámmal legalább kétszer eljátszuk ezt naponta, épp csak fordított felállásban...)

Boró: - Most már mindegy, haladjál, készítsd ki a ruhádat, aztán húzzál fürödni, feküdni, mert holnap korán kelünk!

Én: - Most mi van? Mi-mi-mi-mióta vagy te a szülő és én a gyerek?

Boró: - Kettőnk közül valakinek észnél kell lenni! És úgy látom, te nem vagy!

Na az elmúlt tizenhárom év alatt ilyet sem mondott még, dehát mindennek eljön az ideje. Minden esetre úgy megdöbbentem, hogy szó nélkül mentem fürödni, és a másnapi ruhát is kikészítettem a fotelre. Fél órával később, immár pizsamában fekszünk az ágyban, gondoltam, még ránézek az email-ekre, hátha a szombati családi nappal kapcsolatban az osztályfőnök küldött valami fontos információt. Jött is egy levél, benne hosszú felsorolás, hogy az órai és szünetben történő magatartás miatt mely gyerekek szüleivel szeretne mindenképpen beszélni. Sürgősségi sorrendben! A lista közepén ott virít az én angyali leánykám neve...

Én: - Borókám, van valami mondanivalód erről? - mutatom a levelet.

Boró: - Hát csak annyi, hogy azt hiszem, most megint én lettem a gyerek...

Mindig a pitypang

2013.09.28.

Borónál a tegnapi "hozzák vissza Robit!" kiborulás mára csendes önmarcangolássá csitult.

- Anya, miért van az, hogy a legtöbb lány olyan mint a rózsabokor, és meg gyenge és béna vagyok, mint egy nyamvadt tulipán?

-Drágám, a tulipán nem nyamvadt - adtam puszit könnyes, kétségbeesett pofijára - egy egész ország rajong érte! Üvegházakkal, kiállításokkal, meg minden...

-Jó, de a rózsát mindenki szereti.

-Borókám, a legtöbb lány ebben a korban inkább csak vadrózsa. Kicsi virág, sok nagy tüske. És az, hogy mindenki szereti nem jelent igazi kapcsolatokat. Inkább szeressenek kevesen, de az legyen valódi barátság, valódi törődéssel. Ha már a példádnál tartunk, a tulipánt talán kevesebben tartják a kedvenc viráguknak, de aki szereti, az tényleg, odaadóan szereti. Mert a hagymás növények sokkal több törődést igényelnek, mint egy bokor, de ha rendesen gondozzák, a sok figyelem megtérül.

-Akkor ez egy buta példa volt! Legyen inkább pitypang! Ki szereti a pitypangot?... Rajtad kívül?

Megöleltem. És közben azon gondolkodtam, hogy igaza van-e. A pitypangot tényleg csak én szeretem? Hiszen az számomra maga a tavasz! Nincs jobb, mint a hideg után és az éves allergiamizéria előtt kihasználni az alkalmat, és elhemperedni a sárga virágokkal pöttyözött fűben. Koszorút fonni, vagy mézet főzni belőle! Vagy séta közben hirtelen ráfújni valakire a kis fehér ernyőket, hogy beleakadjon a hajába, beleakadjon a nevetésébe... Vajon milyen élete van annak, aki úgy látja a világot, hogy abban nem veszi észre a pitypangot? 

Lázadások

2013. 10. 03. 

Leánykám lázadó korszakba ért. Talán korán, de nem bánom. Inkább most, mint később – kisebb gyerek, kisebb kár…

Levágatta a haját… a gyönyörű, gesztenyeszínű haját. Pedig én úgy szerettem! Ha rásütött a nap, előtűntek a vöröses-barna melírok, mint a vadgesztenye héján… most oda. A legrosszabb, hogy olyat akart tenni, amit később megbánhat. És nem bánta meg! Csak én… Utáltam, hogy minden reggel cirkuszolt a hajával… fésüljem meg, fonjam be… de ne legyen ám huplis! Ki sem láttam a fejemből, nem hogy tökéletes frizurát produkáljak nettó három perc alatt…

Most hiányzik.

Nem az én kisbabám többé. Már régen nem az, de most az illúzió is oda. Jött helyette egy lázadó kiskamasz, saját véleménnyel, saját akarattal, saját személyiséggel. Önálló lett.

Beköszöntött az ősz, és a csukló fölé érő dzseki helyett szüksége volt egy használhatóra. Egy bakancsra is. Édes, drága jó szomatotropin! Ha már így esett, kihasználtam az alkalmat: fekete bőrdzsekit kapott piramis-szegecses bakanccsal!

-          Ha már úgyis lázadsz, édes lányom, akkor lázadjunk együtt! Nehogy már én kimaradjak belőle!

-          De anyaaaaaa! Én ellened lázadok! Te mégis ki ellen akarsz?

-          Kizárásos alapon… azt hiszem… ellened.

-          Úgy, hogy veszel egy menő dzsekit?

-          Jobb híján…

Borónak fülig ért a szája. Azt is elfelejtette, hogy mostanában ciki mosolyogni. (Az nagyon nem fér össze az EMO-s életérzéssel!) Olyan boldog volt, hogy szökdécselve ment az utcán. Ez volt az a pillanat, amikor kiütéssel győztem az EMO ellen. Kézenfogott és csak csacsogott, csacsogott. Nevetgéltünk, sétáltunk a Bartókon, bele a napsütötte őszbe! Meghitt percek… az anyák fizettsége.

Egyszer csak megtorpant és félig felháborodva nézett rám.

-Ez most komoly? Így lázadunk?

- Igen, Szivecském, mi így lázadunk.

Mosolyogva.

Ketten.

A Világ ellen…